Röviden.....KIK is azok a románok ???

Ancient Hungary

2t00fui18. poo2ftsktoó0befer 26.c  · 

A miheztartás végett!

Vlachok, valahok, oláhok, mócok... Kik is azok a "románok"?

A vlach vagy valah név régi magyar elnevezése "oláh";

a kifejezés nem nemzetiségi és nyelvi megkülönböztetés,

hanem általában a balkáni eredetű félnomád állatenyésztő népek

foglalkozásának és életmódjának megjelölésére szolgált.

A "román" nevet csak 1848 után maguknak a románoknak a kérésére használjuk hivatalosan.

A vlach pásztornép lassú beszivárgása Erdély egyes hegyes vidékeire a XII. század végén kezdődött, első okleveles említésük 1201-ből származik.

Településeik száma a XIV. század végéig 130-ra emelkedett. A románok kenézeik vezetésével magyar királyi birtokokon telepedtek meg és kisebb kiváltságokat élveztek.

A földműves és kézműves szász lakosság kezdetben nem igen törődött a havasok román pásztornépével, akik a XIII. században Bihart és a XIV. században Máramarost lepték el. Nyomulásuk azonban agresszívé vált és egyre erősödött. Többségük nem szervezett telepítés formájában, hanem folyamatos beáramlás következtében foglalta el előbb a szász és magyar falvak környékét, majd egyre beljebb hatolt a településekbe.

A XVIII. században Erdélyben még csak 250 000-en voltak, de e század végére számuk már megközelítette a 800 000 főt. 1844-ben már ezt írják memorandumukban az erdélyi nemesek:

"Ez a jövevény és idegen nép annyira elszaporodott, olyannyira elárasztotta Erdélyt, hogy úgy látszik három bevett nemzete közül kettőt, ha nem is múl felül, de már felér vele".

Román diaszpórák Szatmár megyében a XVIII. század derekán jelentek meg; Nyíradonyba 1836-ban, Nyírcsanádra 1740-ben, Újfehértóra 1769-ben, Nyírlugosra és Kiskállóra az 1770-es években kerültek.

"Román" címszó alatt meg kell említenünk még a mócokat is, akik, bár románul beszélnek, de sajátságos közösségi és történelmi tudattal rendelkező népcsoport, kiket antropológiai jellegzetességeik merőben megkülönböztetnek az oláhoktól (szőke haj, kék szem) A mócok származása vitatott. Eredeztetik őket a germán gepidáktól, a perzsa alánoktól, az indo-európai keltáktól, a szlávoktól is. A román történészek szerint az ókori szabad dákok leszármazottjai.

A mócok önmagukat a trák népcsoporthoz tartozó dákok s a római légiók ivadékainak tartják.

Röviden a dákoromán elméletről:

A hivatalos román történetírás kidolgozta, vallja és terjeszti a dákoromán kontinuitás elméletét, amelynek a lényege az, hogy a románok egyenes leszármazottai a Római Birodalom Dácia nevű tartományában élt romanizált magaskultúrájú dákoknak, azaz a románok már a magyarok bejövetele előtt ott éltek Erdélyben, tehát ők az őslakók.

A dáko-román elméletet valló ideológusok Anonymusnak ama leírásával bizonyítják erdélyi ottlétüket, amelyben azt írja, hogy "Erdély sóban és aranyban gazdag, blach (vlach?) és szláv lakói gyengén vannak felfegyverezve…" Anonymus gestájában azonban nem a vlachokról, hanem (blacus, blasii) népről ír, amely azonos a volgai bolgár fegyvertársaiként Erdélyben, a IX. században megtelepedett belső-ázsiai török, rovásírást ismerő bulak néppel.

Velük találkoztak 796 után a frankok elől Erdélybe vonuló székelyek.1812-ben Petru Maior Budán kiadott A dáciai románok kezdeteiről című munkájában ezt olvassuk: "Töhötöm nyilván tudott románul is, hiszen a magyarok korábban az Etelközben laktak. Etelköz pedig tudvalevően nem más, mint Ukrajna és Moldova területe, ahol ugyancsak románok éltek".

Az elmélet csírái a XVI. században születtek, de ekkor sehol nem találtak visszhangra. Két évszázaddal később a Bécsben tanult "erdélyi triász" tagjai megismerkedtek a latin nyelvvel és ahogyan az legtöbbször lenni szokott egy félig ismert nyelvi hasonlóság alapján őstörténetet gyártottak a románoknak.

Ez az elmélet aztán központi román tanná nőtte ki magát és alapjaivá vált a román nacionalizmusnak.

A magyargyűlölő románok a magyarokra a "bozgor", azaz hazátlan, jövevény kifejezést sütötték rá, ezzel kívánták Erdély földjét románná minősíteni. Micu Klein jogilag bizonygatta, hogy a románoknak a magyarokét és a szászokét megelőző birtokon belülisége van Erdélyben.

Mivel azonban a románoknak jobb a nemzetközi "imázsa", mint a magyaroké, ezen ideológiájukkal árasztották el az egész világot; a nagy enciklopédiák és lexikonok e tanokkal vannak tele.

A magyarok igazi őstörténete egyetlen nemzetközi kiadványban sem szerepel. - És ez gyalázat!

Magyarul: oláh, román származása és vándorlása ! Illik tudni mert magyar vagyok

ez az irás 2012-böl származik, de talán lesz akinek mégis az újdonság erejével hat.
From: MVSZ Sajtószolgálat <sajtoszolgalat@mvsz.hu>
Date: 2012/2/5
Subject: Régi rómaiak, olaszok, oláhok
To: MVSZ Sajtószolgálat <sajtoszolgalat@mvsz.hu>

Honnan kerültek hát a Balkán hegységére és Erdély hegyeire az oláhok? Világos, hogy Olaszországból, de nem a rómaiak idejében, hanem a Középkorban éspedig az Otranto tengerszoroson át. Miért?

Régóta talány, hogy miért hasonlít jobban a román nyelv a dél-olaszországi, calabriai olasz nyelvjáráshoz, mint az észak-olaszországihoz, például lombardiaihoz, vagy a latinhoz, ha igaz, hogy a román nyelv délről észak felé, Itáliából érkezett Havasalföldre és Erdélybe?


Az „olasz csizma” sarkában Calabria-ban járt, románul tudó turistáknak bizonyára feltűnt, hogy mennyire más, a mai románnal szinte azonos az ottani olasz nyelvjárás. „Io sono” (ejtsd: ió szóno) mondja az olasz, ha azt akarja kifejezni: „vagyok”. „Eu suntu” (ejtsd: jeu szuntu) mondja a calabriai, míg románul ugyanaz így hangzik: „eu sunt” (ejtsd: jeu szunt). „Che fai?” (ejtsd: ke fáj) kérdi az olasz, ha azt tudakolja „mit csinálsz?”. „Ce faci?” (ejtsd: cse fácsi) – így a calabriai, és „ce faci?” (ejtsd: cse fács) így a román. Hasonlóképpen talány marad az is, hogy miért tanulják meg napok alatt egymás nyelvét románok és albánok?

Ki más adhatta meg minderre a hihető választ, mint Magyar Adorján, nemzetünk e méltatlanul elfelejtett óriása, a tőle megszokott hatalmas tudással és zseniális meglátásokkal? Eszmefuttatása nem csak a dákó-román kontinuitás elméletét teszi helyre, de választ ad arra a kérdésre is, hogy miként, és mikor kerültek a mai románok ősei a Balkán déli részeire, az Ohrid-tó, illetve Koszovó (Rigómező) környékére, ahonnan a Havasalföldre és Erdélybe vezető útjuk már ismert.
Magyar Adorján:
A régi rómaiakról... (oláhokról)
Nem szeretek rombolni, de hibákra figyelmeztetni néha talán mégis jó és hasznos. Fiatal koromban évekig éltem Rómában és Firenzében, ahol az alábbiak nagy részét olvastam, hallottam, tanultam. Akkoriban ott még senkinek sem jutott eszébe ilyesmiket meghamisítania. Mindenekelőtt azonban ezt kell megemlítenem: A rómaiak elfoglalták ugyan Erdélyt is, de ez inkább katonai megszállás volt és nem is tartott sokáig. Uralkodtak ugyan a dákok fölött, amiért régebben sokat lett emlegetve a „dákó-románság". De mivel ismeretes, hogy megszálló katonaság mit csinál a nőkkel, ezért, mint nem dicső valamiről, a dákó-románságról ma inkább hallgatni szokás.
A régi magyarok még igen jól tudták, hogy az oláhok, olasz (de nem római) származásúak és ezért nevezték őket az egyező olá (oláh) és olasz néven. Amely szó tulajdonképpeni jelentése juhász, juhos volt, mivel az oláhok juhokat nagyban tenyésztő nomádok voltak, akik nomádságra azért kényszerültek, mert enélkül több ezernyi juhból álló nyájaiknak nem lehetett volna elegendő legelőjük.

E szavak: ó, jó, jú valamint olá, jolá is, egyszerűen juh jelentésűek is voltak, de jelentettek ezenkívül vagyont is. Kelet-Afrikában él a vagy kétmilliónyi galla (saját nevén ormo) nevű kámita (nem szerecsen, nem néger), tehát velük rokon eredetű nép, amelynek nyelve tisztán ragozó, mint a magyar, szóanyagában pedig a magyarhoz a töröknél közelebb álló. Fajilag ottaniakkal keveredett ugyan, de nyelve meglehetősen megmaradt. Valamikor, talán még az újabb kőkorban kerültek oda. E nyelv szótára s nyelvtana nekem megvan. Néhány példa: dibbe = dob, ani = én, bilacsa = pille, csukalu = csukni, varantó = varázslat, szokitu = szökevény, csobu = csöpög, gorade = kard, makarra = makacs, guma = gyümölcs.
Nos, e nyelvben is betű szerint ola = juh még ma is. Világos tehát, hogy valamikor az olasz név juhász avagy juhos jelentésűnek kellett lennie.
Olaszországban pedig ma is megvannak a tratturi - k = utak, járások, járatok, amelyeken élnek ma is a nomád juhászok, akik több ezernyi állatból álló nyájukkal is minden nyáron a Közép-olaszországi Abruzzo hegységbe vándorolnak, de minden télire elvonulnak a Calabria hegységbe. Ezen tratturik néhol csak fél kilométer szélesek, de néhol egész kilométernyiek is és rajtuk mindenütt fű, legelő van. Egész hosszukon területük ma is államilag védett, rajtuk sehol semmit építeni vagy művelni nem szabad, mert e nomádok nagy hús-, gyapjú- és tejtermék termelése az ország gazdaságában igen fontos szerepű.
Juhtenyésztő nomádok tehát Olaszországban még ma is vannak. De ismeretes, hogy ugyanilyenek vannak sokan mindenfelé a Balkán hegységeiben is. Viszont ilyesmi éppen csak a magyarságnál nem létezett soha. Voltak és vannak nekünk is juhászaink és ezeknek juhnyájaik, de sohasem olyan nagyok, mint a nomádoknak, akik hiszen ezekből élnek, de a miénk sohasem járhattak, legeltethettek másutt, mint saját városuk határában, nem a máséban, télire pedig az állatok a zárt hodályokban voltak, ahol szénával, avagy ahol volt, szárított lombbal etették az állatokat.
Olaszország már a Középkorban is sűrűn lakott volt és mindenfelé voltak hatalmas és hatalmasabb földesurak, meg várurak, akik kisebb-nagyobb zsoldos szolgahadat is tartottak, amelyekkel egymás közt is háborúskodtak. Ezeket partigiani (ejtsd=partidzsáni, tájszólással pártizáni) néven nevezték. Elég volt tehát ilyen haddal a tratturi utat valahol elzárni, hogy a juhászoktól a továbbmenésért ennyi vagy annyi juhot, avagy sajtot adó vagy vámként követelhessenek. Idővel az ilyen fizetéskövetelések mindig súlyosabbak lettek.
Mindezzel ellentétben a Balkán hegységei akkoriban vagy lakatlanok, avagy csak igen gyéren lakottak voltak, ahol sem tratturik nem léteztek, sem senki a hegyekben járó juhászokat nem adóztatta, vámolta. Ezért menekültek tehát a Középkor juhászai az Otranto szoroson át a Balkánra, valamint ez fejti meg azt is, hogy a mai oláh nyelv miért hasonlít inkább a közép és dél-olasz tájszólásokra, mint a latinra, vagyis hogy a latinnal csak annyira rokon, amennyire a tájszólások is rokonok vele.
Leszögezhető tény tehát, hogy a mai „románok" nem a rómaiak maradványai, hanem a középkori olasz nomád juhászok leszármazottai. Aminthogy a még száz, kétszáz év előtti oláhok is kizárólag hegységi, havasi és többnyire még mindig nomád juhászok voltak, akik a hegységekben, országhatárokkal nem törődve, a följegyzések szerint, Csehországig is el-elvándoroltak.
Habár az oláhban sok az albán, szláv és magyar szó, de ezeket az irodalmi nyelvből természetesen igyekeznek kivetni s latin vagy olasz (de irodalmi olasz) szavakkal helyettesítem. Aminek eredménye azonban, hogy a nép az irodalmi nyelvet alig érti, kivéve csak legújabban, amikor az irodalmi nyelvet a gyermekek az iskolában megtanulják.
Szokás mondani, hogy hódításaik nyomán a rómaiak a műveltséget is terjesztették. Ami azonban nincsen egészen így, mert habár így a római műveltség valóban terjedt, de ez csak következmény volt, sohasem cél. A cél mindig csak a leigázottak adóztatása, s rabszolgák szerzése s az illető ország vagy föld természeti kincsei kiaknázása, vagyis Róma gazdagsága és hatalma növelése volt.
Egyébként pedig, ha a római műveltséget pontosabban szemügyre vesszük, rájövünk, hogy az csak átvétel. Átvétele a görög, az etruszk és a szikul műveltségnek; aki utóbbiak a szikulok, eredetileg a később létesült Róma helyén éltek, ahonnan mindent otthagyva a latinok elől menekültek Calabriába, majd Szicíliába, mely sziget nevét is róluk kapta. (Azelőtt: Trinákria), de utóbb itt is Róma uralma alá kerülvén, nyelvileg el lettek latinosítva.
De a római műveltséget vizsgálva megállapítható még az is, hogy ami ebben a szép, az tulajdonképpen a görög, az etruszk és a szikul, ami ellenben tulajdonképpen római, az inkább durva, de nem szép. Hogy a rómaiak minden műveltségük mellett milyen durva lelkületűek voltak, egyebeken kívül mutatja az is, hogy cirkuszaikban élvezettel nézték végig a gladiátorok többnyire halállal végződő harcait, valamint a halálra ítéltek kiéheztetett vadállatok általi széttépését. Amely elítélteknek néha kést, baltát is adtak, hogy élet-halál küzdelmük „érdekesebb" legyen. Lehettek akkoriban is egyesek, akik üyesmi nézésétől iszonyodva a cirkuszba el sem mentek, de mi ez a nézők ezreihez képest?
Manapság ilyen „előadások" elképzelhetetlenek, mert közfelháborodást okoznának, de lehetetlenek is volnának, mivel ezt a hatóság már előre megtiltaná.

De vegyük még szemügyre Róma alapításának mondáját is, úgy ahogyan ezt a rómaiak maguk hagyták reánk. Ez természetesen csak mese, monda, nem valóság, de jellegzetes. Romulusz várost akar alapítani s a leendő várost körülvevő falat botjával a földbe karcolt vonallal jelezte. De testvére, Rémusz ezt csak úgy nevetségből átugrotta. Ezen Romulusz annyira felbőszült, hogy Rémuszt agyonütötte. Róma alapítója tehát testvérgyilkos volt. Amely gyilkosság méghozzá nevetséges kicsiség miatt történt.
A város tehát meglőn alapítva, de hogy belé lakókat is szerezzen, Romulusz Asilum-ot alapított (menhely, menedékhely), ahová bárkit befogadott. Akik természetesen főképp csavargók voltak, akik, hogy valamely tettük miatti büntetésüket elkerülhessék, törzsüktől, nemzetségüktől megszöktek. Ezek azonban mind férfiak voltak. Márpedig városnak nőkre is szüksége volt. Ezért Romulusz egy ünnepségre a szomszéd szabinokat is meghívta, akik gyanutlanul, fegyvertelenül és családostul meg is jelentek. Ámde az ünnepség folyamán Romulusz és emberei adott jelre a szabinokat megtámadták, leányaikat elrabolták, aki férfi pedig ellenállást kísérelt meg, leütötték. A többi szabinok elmenekültek. Ilyesmi azon időkben a legszörnyűbb tett volt, mert a vendégjog általános szokás - törvény volt. A vendéglátó saját vendégét meg nem támadhatta, ki nem foszthatta, sőt vendégét ennek esetleges ellensége ellen megvédeni is köteles volt. Ezért a szabinok megtorló bosszút forraltak. Egész évig fegyverkeztek és készültek a megtorlásra. Csakhogy amikor a csatára került volna sor , akkor Romulusz és emberei a nőket és ezek karjain az időközben már megszületett csecsemőikkel előrebocsátották. A szabinoknak pedig nem volt szívük ennek ellenére is a saját leányaikat és ezek csecsemőit félrelökdösve mégis ellenükre csapni. Úgyhogy a dolog vége békekötés lett. Vagyis Rómát mindjárt keletkezése után, nők, csecsemők mentették meg.
Megjegyezhető, hogy magukat a cigányok is rom néven nevezik.
Népünk vélekedését illetőleg pedig elég az oláhkodás avagy könnyebb kiejtés szerinti ólálkodás szavunkat fölhoznunk. Jelentése: lappangva valakire leskelődni, hogy alkalmas pillanatban meg lehessen támadni. Vagy valamely tárgyra vagy háziállatra, szintén lappangva lesni, hogy egy őrizetlen pillanatban ellopható legyen.
Forrás:
A Nap Fiai, Argentína, 1978. 11-12. szám
http://www.szekelypajzs.org/…/173-a-regi-romaiakrol-olahokr…
Térkép: Wikipédia
MVSZ Sajtószolgálat