A bal kezünk negyedik gyűrűsujjától közvetlenül egy ér vezet a szívünkhöz.

Mint minden legenda és monda mögött,

a hiedelmek mögött

is rejtõzik valós tartalom !

Miért éppen a bal kezünk negyedik ujja a gyűrűsujj? 
Ennek az az oka, hogy a bal kezünk negyedik ujjától közvetlenül egy ér vezet a szívünkhöz. Ha valakit a szívünkbe fogadunk és gyűrűt kapunk tőle, melyet a gyűrűsujjunkra húz fel, ezáltal még közelebb kerül a szívünkhöz.

Honfoglaláskori gazdag sírleleteinkben ősi belső-ázsiai nomád és jellegzetesen bizánci formákat találunk. A sírokból nagy számban kerültek elő gyűrűk is, amelyeknek anyaga főleg arany, ezüst, de akadt sok bronz, ritkábban sárgaréz. Ezek legnagobb része kezdetleges nyitott vagy zárt, sima karika, lemez, néha sodrott szál. Drága-féldrágakövekkel ékesítették az uralkodó és nemesek ékszereit. 
A szív a szeretetet, a szerelmet, a gyűrű az összetartozást jelképezi.

A SZÍV MERIDIÁNJA A MERIDIÁN ÚTJA:

Az embereknek is saját rezgés-spektruma van. Ezek az elektromágneses rezgések irányítják a szervezetben zajló biokémiai folyamatokat. Ha a szervezet károsodik, elveszíti energetikai egyensúlyát, megbetegszik. A sajátos rezgése-spektrum található meg a különbözõ ásványokban, drágakövekben, féldrágakövekben, aranyban, ezüstben rézben és valamennyi fémben. Mindezek hatással vannak ránk..

Honfoglaláskori gazdag sírleleteinkben ősi belső-ázsiai nomád és jellegzetesen bizánci formákat találunk. A sírokból nagy számban kerültek elő gyűrűk is, amelyeknek anyaga főleg arany, ezüst, de akadt sok bronz, ritkábban sárgaréz. Ezek legnagobb része kezdetleges nyitott vagy zárt, sima karika, lemez, néha sodrott szál. Drága-féldrágakövekkel ékesítették az uralkodó és nemesek ékszereit.

Hazánkban már a XI. században egy valószínűleg eredeti pecsétgyűrűt is ismerünk, amely Kálmán királyé volt.
Az okiratokat már a legrégibb időktől kezdve az aláírás mellett, pecséttel is hitelesítették. A pecsét az irat valódiságát, igazolta. Ismerjük az asszírok és egyiptomiak híressé vált pecsételő hengereit, ezek azonban nem mindig feleltek meg céljuknak, és ezért a pecsétlő joggalbírók igyekeztek egy előnyösebb és gyakorlatiasabb formát találni. Egyszerű, kis helyet elfoglaló, könnyen hordható és alkalmazható formát kerestek. Így jutottak el a gyűrűhöz, amelynél a fej felülete a pecsét bevésésére alkalmas.

ILLIK TUDNOM, MERT MAGYAR VAGYOK

MÁTYÁS SZABOLCS után

Tokaji aszú            Egri bikavér                Szódavíz (szikvíz)Fröccs                    Pálinka                         Unicum

Ásvány-, gyógy- és hévizein                 Rákóczi János            

Kugler Henrik      Gerbaud Emil       Dobos C. József         

Gundel Károly      Túró Rudi             Pemetefű cukorka      

Rigójancsi              Indiáner                Szaloncukor    Méz

Debreceni mézes  Tordai pogácsa          Grillázstorta

Halászlé (bajai, tiszai) Gulyás(leves)     Palócleves

Zacskós levespor     Hajdúsági torma    Szilvalekvár

Makói hagyma        Kibédi hagyma        Őrölt fűszerpaprika

Kajszibarack         Zentai sárgadinnye    Hevesi (Csányi) dinnye

Szabolcsi alma      Bogyiszlói paprika       Vecsési káposzta     

Szőlőfajtáink         Nagydobosi sütőtök    Milotai dió

Homoki szarvasgomba     Tarhonya        Kalács

Csigatészta            Lebbencstészta     Orosházi libamáj

Gyulai kolbász      Csabai kolbász     Pick téliszalámi

Herz téliszalámi    Slambuc7

Méz

A méz használata a magyarságnál a korai időkre tekint vissza, mivel azt már honfoglaló őseink is használták édesítésre és gyógyításra egyaránt. Az ország természeti adottságainak köszönhetően, több olyan fajtaméz állítható elő hazánkban, amit joggal sorolhatunk a hungarikumok közé. Az egyik ilyen fajtamézünk a medvehagymaméz, amit itthon jóformán nem is ismernek,

Németországban viszont igen keresett mézkülönlegességnek számít az enyhén

hagymaszagú, rendkívül kellemes ízű magyar mézfajta. Másik hungarikum

fajtamézünk a lassan kristályosodó selyemkóróméz (selyemfü-, selyemvirágméz), mely a mézek egyik legnemesebbike, mivel ennek van az egyik legkarakteresebb íze. Hazánkba a 20. század elején hozták be a selyemkórót (amit szőre miatt az ipar használt volna), azonban mára olyannyira elszaporodott, hogy sok helyen gyomnövényként kezelik. Tömeges az elterjedése például a Kiskunsági Nemzeti Parkban, ahol virágzása idején számos méhcsalád gyűjti a mézkülönlegességet, melyet az Európai Unió országaiban szinte még nem is ismernek. Kevesek előtt ismert, hogy az akácméz is hungarikumnak számít. Mint köztudott, az akác Észak-Amerikából került hazánkba, mely mára annyira elszaporodott, hogy egész erdőségeket alkot, nem úgy mint „szülőföldjén”, ahol szétszabdaltsága miatt nem is ismerik az akácmézet. A kárpát-medencei éghajlat és a talajviszonyok hatására az akác itt egy genetikai változáson ment keresztül (új tulajdonságokat szerzett), így az már különbözik az amerikaitól, ráadásul a magyar talajviszonyok között az akácméznek itt egy sajátos íze is van (a talaj ph-értéke kihatással van a mézek ízére). A Kárpát-medencében hazánkban vannak a legnagyobb összefüggő akácerdők, így régiónkban mi állítjuk elő a legtöbb akácmézet, mely méztermelésünk zömét adja. Nagy mennyiségben állít elő akácmézet Kína is, azonban ez minőségben és ízében jóval elmarad a magyar mögött.

Debreceni mézes

A mézes készítésének eljárása már régóta ismert a világ számos országában, azonban a Debrecenben készült mézeskalács, illetve vert mézes, különbözik a máshol készítettektől. A „cívis városban” több évszázados hagyománya van a mézes készítésének, ahol az ezt a mesterséget űzőknek még önálló céhük is volt (1713-tól). A vert mézes a régebbi, a nagyobb hagyományokkal rendelkező, aminek a tésztáját ún. verőfába teszik; megvárják,  amíg szilárdul egy kicsit, majd kiszedik belőle és kisütik. Az olykor több mint száz éves verőfákba művészi színvonalú díszítőelemek vannak faragva, amik természetesen a sütés után is jól láthatók a pozitív formán (a mézesen), ezért az így készült - különféle alakú - mézest már nem kell megfesteni. Ettől különbözik alapanyagában is a mézeskalács, melyek a szivárvány minden színében pompázó, virágmintákkal és kis tükörrel díszített sütemények, amelyek

szintén számos formát ölthetnek (huszár, szív stb.).

Tordai pogácsa A pogácsa olasz eredetű sütemény, mely a 14. század környékén jelent meg hazánkban. Aki járt már valaha Tordán, az bizony tudja, hogy miről híres

az erdélyi város. A település minden nevezetessége „P” betűvel kezdődik, ugyanis híres a városban a pogácsa, a pipa, a pecsenye és a (p)hasadék. Az itt készült pogácsa neve kissé megtévesztő, mivel az nem sós, hanem édes ízű, mert mézzel készül. Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben címűkönyvben a következőt olvashatjuk Tordáról: „Helyi különlegesség aA híres rozslisztből készült, sokáig elálló tordai pogácsát még disznóhúsból sütött tordai pecsenye. Ennél is nevezetesebb a tordai pogácsa, mely igen jóízű mézes kalács-sütemény és a távolabbi vidékek piaczain is keresett czikk." egy Mátyás királyról szóló népmese is megemlíti, aki a város piacán álruhában járva megkóstolta a helyi nevezetességet, s úgy megszerette, hogy Budára visszatérve azonnal Tordára küldte olasz szakácsát, hogy tanulja meg a tordai mézespogácsa készítését. Ha pedig Tordán járunk, akkor ne feledjük, hogy 1568-ban a világon elsőként itt iktatták törvénybe a vallásszabadságot, és itt található Erdély egyik legrégibb sóbányája is.

Grillázstorta

A grillázs nevezetű édességgel először 1795 környékén találkozhatunk egy Komáromban megjelent szakácskönyvben, bár akkor még kriliás-mk nevezték. Ezt követően már több helyen is említik, ami a honi cukorfogyasztás növekedésének köszönhetően egyre gyakrabban fordul elő, s „a paraszti cukorfogyasztás csúcsát” (HÍR, 2001) jelenti. Elmaradhatatlan „kellékévé” vált az esküvőknek, ahol többemletes és különböző formájú tortákat csodálhat meg a násznép. A cukros-diós grillázs melegen könnyen formázható, így csak a képzelet szabhat határt a formáknak (nádfedeles parasztház, teherautó, papucs stb.). A torta alapját egy grillázzsal dúsított piskóta adja, melyen a „koronát” a csodásán díszített (fehér vagy színes) grillázsszobrok adják.

Halászlé

A halból készített leves nem magyar sajátosság, mivel más országokban is vannak hasonló levesek (pl. Franciaország). Ami azonban mégis egyedülállóvá

teszi a magyar halászlevet, az részben a paprika, amitől szép piros lesz a színe és kellemesen csípős az íze. Két halászlevünk vált fogalommá az elmúlt évszázadok alatt (az 1800-as évek elején még kalászos lé-ként említik); az egyik a bajai halászlé, a másik pedig a tiszai halászlé. Számos különbség van közöttük, melyek a következők: Már a főzés megkezdése előtt is szembetűnő, hogy másféle bográcsot használnak: „befelé ívelő” (Duna mellett), illetve „kifelé hajló” szájút (Tisza mentén), amely a gurmanok szerint befolyásolja az étek ízét. A Duna mentén egy fázisban készítik el a levest (nem készítenek hozzá először alaplevet) és gyufatésztát is tesznek a levesbe, míg a tiszai halászlébe nem kerül  semmilyen tészta, és két részre bontják a főzést, mivel először „alaplevet főznek. passzíroznak, majd ebbe utólag főzik bele a halszeleteket.”

Gulyásleves

Puskás Öcsi mellett a másik olyan hungarikum a gulyásleves, amiről nyugodt szívvel ki lehet jelenteni, hogy valóban ismerik a világon. A kiejtés rendszerint nem felel meg az általunk használtnak, azonban megértjük a stb. szavakat is, melynek hallatára összefut az ember szájában gulasch, goulash a nyál, mégha a világ távoli szegletében is hallja e szót. A gulyást már 1804-ben megemlítették egy könyvben, amit „az utazó magyarok eledelének” írtak le, „mely a csordapásztoroktól ered” (1.). Dr. Ecsedi István - aki a debreceni Déri Múzeum igazgatója volt - könyvében a következőket írta az ételről:

Az biztos, hogy a ma is készített recept szerint legfeljebb az 1850-es évektől készíthetjük a gulyáslevest, mivel az Alföldön a krumpli csak akkortól terjedt el. Ma a gulyás szó egy levest takar (hajdanán egy pörköltféleséget értettek alatta), amibe számos zöldség (pl. hagyma, krumpli), galuska (vagy csipetke) és kizárólag marhahús kerül (korábban a gulyásos húst elsősorban birkából főzték). A gulyásnak mára számos változata ismert, úgymint székelygulyás (nincs köze Csaba királyfi népéhez, hanem egy budapesti vendéglős készítette el először 1846-ban Székely József író részére),

aratógulyás, babgulyás, hamisgulyás stb.

PALÓCLEVES

A leves eredete a „nagy palóchoz”, Mikszáth Kálmánhoz (1847-1910)

kötődik, akiről 1892-ben Gundel János tisztelete jeléül, egy szállodai szobát nevezett el az István Főherczeg Szállodában. A szoba felavatásakor egy kisebb ünnepséget rendeztek, mely alkalommal természetesen egy ünnepi menüsor is dukált a jeles naphoz. A levest, melyet Gundel alkotott meg, palóclevesnek nevezte el. Nem tudni miért, de néhány évre ezután eltűnt a leves az étterem étlapjáról, amit egyszer csak Gundel János fia, Károly készített el ismét, ami ekkor végleg elindult hódító útjára, s azóta sem hiányozhat egy magára valamit is adó étterem étlapjáról. Állítólag a nagy író a palóclevest friss foszlós kenyérrel szerette enni, ami után Vargabélest vagy buktát rendelt (Rádi Zsóka alapján). Az igazi palócleves titka a birkahús (ürühús), amit sokan sertéshússal próbálnak helyettesíteni, azonban az íze nem ugyanaz, ezért legalább egyszer érdemes az eredeti recept alapján birkahúsból is elkészíteni.

Sipka László egyik írásában olvashatjuk, hogy a "zacskós levesport is a  magyaroknak köszönheti Európa. Bevallom őszintén, ez így ebben a formában sohasem fordult meg a fejemben, pedig az köztudott, hogy őseink bőr zacskókban szárított húsport (a megfőzött, sós húst tűzön kiszárították, majd porrá zúzták) is rendszeresen vittek magukkal, amikor otthonukat elhagyták (például hadjáratok idején). Kiszely István pedig több könyvében is leírta már, hogy hogyan készült ebből a húsporból a leves: a vízzel teli edénybe

felforrósított követ dobtak, melybe beletették a húsport. Ha az ember átgondolja e folyamatot, akkor semmi kétsége sincs afelől, hogy Sipka Lászlónak igaza van, és őseink valóban a „zacskós levespor” első használói voltak Európában.

Szilvalekvár

Több évszázados múltra tekint vissza a szatmár-beregi tájegységen a szilvalekvár készítése, mely fontos külkereskedelmi terméke a vidéknek. Talán

leggyakrabban „szatmári szilvalekvár”-nak nevezik, azonban igen gyakran lehet találkozni a „beregi” vagy a „tarpai szilvalekvár” megnevezéssel is, attól

függően, hogy hol készítették. Valójában nincs köztük lényeges különbség, ugyanolyan finom és kedvező élettani hatású (magas vastartalmú, emésztést

segítő stb.) mindegyik. A különféle népi receptek háromféle szilvát említenek, melyekből jó lekvárt lehet készíteni. Az egyik a vadontermő, rendkívül édes és zamatos „nemtudom szilva” (melyet a kukacok valami ok folytán elkerülnek), a

másik a magvaváló besztercei (a középkor végén jelent meg a vidéken), a harmadik pedig a nem magvaváló penyigei szilva, melyből állítólag a legzamatosabb lekvárok készülnek. A vidék szilvalekvárjainak jellemzője, hogy csupán szilvát tartalmaznak, cukor, tartósítószer, aroma és mindenféle titkos, egyszerű földi halandó számára érthetetlen betűk és számok felhasználása nélkül. Joggal merül fel az emberben a kérdés, mi lehet annak az oka, hogy a szilvalekvár nem romlik meg. Öt egység gondosan válogatott gyümölcsből mindössze egy egységnyi lekvár lesz, ami a benne lévő magas cukortartalom miatt akár évekig is eltartható. Az igazi szilvalekvárban még a kanál is megáll, olyan sűrűre főzik. A szilvalekvár főzése nagy rézüstökben (időnként  hőmérséklet mellett történik, sokszor több mint tíz órán keresztül. Fontos a kis tűz és a cibere (félig főtt szilvalekvár) állandó kevergetése, mivel a szilva nagy cukortartalma miatt a cukor karamellizálódna. A hosszú és fárasztó munka gyümölcsét ún. szilkékbe (kis cserépedényke) teszik, amire madzaggal lekötött vászondarabot tesznek, hogy aztán a későbbiekben a kamrák polcairól levéve finom töltelékké váljanak majd a buktákban, a gombócokban és a derelyékben.

 Makói hagyma  

egyre több hagymát kellett szállítaniuk. A termesztésnek újabb lendületet a Bécs-Budapest-Temesvár A makói hagyma kiválóságát a helyi emberek hozzáértésén és szorgalmán túl, a területen uralkodó száraz, hosszú nyárnak és a jó talajnak köszönheti. A hagyma szülőhazája Ázsiában (Irán, Afganisztán) található, ahonnan a törökök közvetítésével került a városba és környékére, amit a helyiek jó érzékkel kezdtek el termeszteni. Számos körülmény segítette a hagymatermesztés  meghonosodását, melyek közül a legjelentősebbek a következők: az 1821-es árvíz alkalmával több millió szőlőtőkét kellett kivágni, így újabb területeket lehetett a hagymatermesztésbe bevonni. Említésre méltó a 19. században Szirbik Miklós református lelkész szerepe, aki szorgalmazta a vidék hagymatermesztését. Az olasz-osztrák háború szintén jótékony hatással volt a termesztésre, mivel az olaszok nem tudtak hagymát szállítani külföldre, így a makói fuvarosoknak (a cserések vagy tergovácok) (1858), majd az Arad-csanádi vasútvonal megépítése (1882) jelentette. 1888-ban a Brüsszeli Világkiállításon még díjjal is jutalmazták a makói hagymát, ami még tovább növelte külföldi elismertségét. A több évszázados hagymatermesztés számos helyi fejlesztésű munkaeszközt hívott életre, melyek mind a termesztés nélkülözhetetlen kellékeivé váltak. (Különféle kapák, melyeknek helyi elnevezései vannak: fecske, csuszujka, dikkelő stb.) A mindenki által megtapasztalt kellemes ízén kívül a makói hagymának kiemelkedő a szárazanyag-tartalma, mely eléri a 16%-ot (más hagymafélénél ez 10% alatti), melynek köszönhetően sokáig eltartható. Számos vitamint (pl. C-vitamin) és ásványianyagot (pl. peptid, pektin) is nagy mennyiségben tartalmaz, ami tovább növeli értékét; termelésének pedig egyedülálló sajátossága a kétéves termelési

mód. A hagymatermesztés állandóan magas színvonaláról a Makói Hagymakísérleti

Telep szakemberei gondoskodnak.

Kibédi hagyma

Kibéd Székelyföldön található, nem messze Szovátától, a Kis-Küküllő mentén. Az 1850-es évek környékén a település még Marosszék legnagyobb

községe volt a maga 2500 lakosával, ahol már abban az időben is jelentős volt a gyümölcstermesztés. Az Erdélybe látogatók ha Székelyföld felé mennek, akkor

Erdőszentgyörgyöt elhagyva érdekes vöröshagyma-füzérekre figyelhetnek fel Kibéden áthaladva, amit először 1499-ben említettek az oklevelek. Az árusok az

utak mentén árulják hagymájukat (a környező néhány faluban szintén), amik speciális módon egymásba kötve, hagymafüzérként várják vásárlóikat. Aki kóstolta már a kibédi hagymát, az tudja, hogy alig akad párja, akár főzi, akár nyersen eszi az ember, mivel rendkívül zamatos és kellemes az íze. A református település közigazgatásilag Makfalvához tartozik, melyről mindegyik Erdélyről szóló útikönyv megemlíti, hogy a hagymatermesztés központja, ahol még nem is olyan rég 30 hektáron termesztették a hagymát, ami olyan értékes volt, hogy állítólag katonákkal őriztették.

 Kibédi hagymafűzér

Fűszerpaprika

Az újvilág meghódításával jutott el Európába a fűszerpaprika, melyet azelőtt nem ismert a kontinentális konyha. Kezdetben ezt is, akárcsak a krumplit, virága miatt tartották, majd gyógyhatásáért, s csak a későbbiekben

ismerték meg az ételekre kifejtett Jótékony hatását”. Pontosan azt megmondani, hogy mikor jelent meg hazánkban a „törökbors”, igen nehéz, azonban a 16.

század tűnik a legbizonyosabbnak. Magyarországon két nagy termőterülete alakult ki: az egyik Szeged környéke, a másik pedig Kalocsa környéke. Mindkét területen bőséges a napsütéses órák száma, megfelelőek a talaj- és csapadékviszonyok, ami a több évszázados tudással karöltve egy olyan zamatos

paprikaőrleményt eredményez, ami világszerte nagy népszerűségnek örvend a gurmanok körében. A szegedi paprikát, mint „márkanevet”, a vidék jellegzetes termékét 1748-ban említik először, mely ezután indult el világhódító útjára, s már a 19. század végefelé hazalátogatott szülőanyjához, hisz Amerikába is exportáltak belőle. Számos tudományos eredmény is köthető a magyarokhoz és a

pirospaprikához, a „magyar borshoz”. Az egyik az viszonylag szélesebb körben közismert: Szent-Györgyi Albert volt az, aki részben a C-vitaminnal kapcsolatos kutatásaiért kapott Nobel-díjat 1937-ben. (A neki szükséges C-vitamint a szegedi paprikából volt a legegyszerűbb kivonni.) A másik Zechmeieter László és Cholnoky László nevéhez köthető, akik 1931-ben a paprika festőanyagát, a kapszantint fedezték fel. A harmadik világsiker Kalocsához kapcsolódik, ahol

tudományos keretek közt 1917-ben nyílt lehetőség a „piros arany” termesztésére, amikor megnyitották a Kalocsai Paprikakísérleti és Vegyvizsgáló Állomást (A világ első ilyen irányú intézete volt!), melynek első nemzetközi elismerést kiváltó eredménye Horváth Ferenc és Obermayer Ernő nevéhez köthető, akik itt nemesítették ki az első csípősségmentes paprikát.