27 évvel ezelőtt ezen a napon : 1989. február 21-én hunyt el Márai Sándor, a 20. század egyik legnagyobb magyar írógéniusza, a polgári eszmék legjelentősebb hazai képviselője.
"A polgár és a polgári rend az emberi együttélés
egyik legértékesebb, leghasznosabb, magasrendű terméke,
mindaddig, amíg alkotó és hősies. A papucsos polgár, aki rádiót hallgat,
szidja az adókat és a prolikat, nem eszménye senkinek…"
(Márai Sándor)
Márai egy szász ősökkel rendelkező előkelő kassai polgárcsalád gyermekeként látta meg a napvilágot, az 1900-as esztendőben. Az írót eredetileg Grosschmid Sándorként anyakönyvezték, az 1910-es években azonban művésznevet vett fel, mivel alma matere, a kassai premontrei gimnázium és konzervatív családja nem nézte jó szemmel irodalmi ambícióit. Márai szülővárosán kívül még Budapesten és Eperjesen tanult, 1918-ban az utóbbi városban tette le érettségijét. Az édesapa a família hagyományainak megfelelően ezután a fővárosba küldte fiát, hogy jogot hallgasson, a fiatalember azonban inkább az irodalommal és a politikával foglalkozott. Még 1918-ban megjelent első verseskötete, az Emlékkönyv, mely komoly sikert aratott a kritikusok körében, így Márai hamarosan állást kapott a Budapesti Hírlapnál.
1919 márciusában aztán eljött a tanácsköztársaság 133 napja, amikor a fiatal és naiv művész egy időre a kommunisták mellé állt, így például több alkalommal publikált a Vörös Újságban. Miután Kun Béláék elvesztették a hatalmat, az édesapa úgy gondolta, célszerűbb lesz Márait egy időre eltávolítani Budapestről, ezért Berlinbe, majd Frankfurtba küldte fiát. Az író végül Németországban is az újságírást választotta az egyetem helyett, a Frankfurter Zeitung közönsége mellett pedig a kassai magyar olvasók is szívesen fogadták Márai tudósításait, illetve az általa készített Kafka-fordításokat. A fiatalember 1923-ban feleségül vette Matzner Ilonát, majd öt évre Franciaországba költözött, ahonnan már az Újság számára küldte cikkeit.
A Márai-házaspár 1928-ban tért vissza Magyarországra, a következő két évtized pedig kiemelkedő jelentőségűnek bizonyult a művész életében. Az egykori lázadó fiatal, aki 1919-ben még a Vörös Újság hasábjain kergette ábrándjait, egy évtized alatt "megtért" családja konzervatív értékeihez, és a polgári irodalom egyik legtehetségesebb és legjelentősebb képviselője lett. Márai Sándor első regénye, amely A mészáros címet viselte, még 1924-ben, Bécsben jelent meg, ez a mű azonban mégis korszakhatárt jelentett az író munkásságában. Márai, aki egykoron lírikusként kezdte meg pályáját, ezután főként a próza műfajában alkotott, regényeiben, útleírásaiban és naplóbejegyzéseiben a Horthy-korszak polgárságának életét örökítette meg, miközben ádáz harcot vívott a hitleri nemzetiszocializmussal.
Magyarországra látogató Thomas Mann megvendégelésekor, 1942-ben pedig az MTA is levelező tagjai közé választotta. Az író 1933-ban, Berlinben első kézből tapasztalta meg a náci ideológia veszélyeit, ám meg kell említenünk, hogy a művész a szovjet bolsevizmusról sem alkotott előnyösebb véleményt. Márai Sándor már a Zendülők és a Csutora című regényekkel is komoly sikert aratott, a csúcspontot azonban az Egy polgár vallomásainak 1934-es megjelenése hozta el, ami a két világháború közti irodalom élvonalába repítette a szerzőt. Márai a következő években a PEN Clubba, a Kisfaludy Társaságba és a La Fontaine Társaságba is felvételt nyert, főszerepet játszott az 1935-ben
Az író eközben szinte ontotta magából a sikeresebbnél sikeresebb műveket: a Napnyugati őrjárat londoni útját, a Kassai őrjárat az első bécsi döntéssel visszatérő szülővárosának helyzetét mutatta be, a Szindbád hazatér pedig mesterének, Krúdy Gyulának állított nagyszerű emléket. A második világháború ezer keserűsége paradox módon újabb fénykort hozott Márai művészetében: ekkor született meg A gyertyák csonkig égnek című regény és a Füves könyv is.
Az író a német megszállás miatt teljesen visszavonult a nyilvánosságtól, miután pedig megkezdődött Budapest ostroma, családjával Leányfalun keresett menedéket. A világháború után a művész nyugat-európai körutazásra indult, a magyar viszonyok miatti csalódottságát pedig Sértődöttek című regényében örökítette meg. Márai Sándor 1945 után komoly dilemmába került, hiszen egyfelől azt kellett látnia, hogy a Szovjetunió befolyása nyomán hazánk egy újabb totalitárius rendszer felé halad, másfelől viszont hazaszeretete miatt nehezen tudta magát rászánni az emigrációra.
Márai döntése 1948-ra érett meg: ekkor családjával Svájcba, majd Olaszországba utazott, 1952-ben pedig a tengerentúlon, New Yorkban telepedett le. Az író élete végéig küldetésének érezte, hogy a polgári hagyományokat és a két világháború közti időszak irodalmának örökségét megőrizze és tovább gyarapítsa. Ezt a célt szolgálta Márai monumentális naplója, és ez a szándék motiválta az emigrációban született remekművek, például az 1951-ben megjelent Halotti beszéd, a Béke Ithakában, vagy a San Gennaro vérének megírását is. A művész élete végéig reménykedett abban, hogy egyszer visszatérhet majd szülőhazájába, így például az 1956-os forradalom idején azonnal az Óvilágba utazott, majd részt vett a Szabad Európa Rádió magyar adásának szerkesztésében.
Márai azonban a várakozásban egyre inkább megkeseredett, ezért 1979-ben ismét a tengerentúlon, San Diegóban telepedett le, ahol tollával az utolsó pillanatig harcolt a szocialista ideológia ellen. Végrendeletében arra kérte feleségét, hogy mindaddig, amíg Magyarország nem szerzi vissza önrendelkezését, ne engedélyezze művei kiadását, illetve színpadra vitelét (pedig ekkor már lett volna erre lehetőség).
A sors azonban végül úgy hozta, hogy Márai Sándor túlélte feleségét, és élete utolsó három évében gyakorlatilag teljesen egyedül maradt. 1987-től az írót súlyos depresszió kínozta, miközben szervezetét lassan felemésztette a rák és a szülőhaza iránt érzett vágyakozás. Márai elkeseredettségében úgy gondolta, a reménytelen magányból már csak az öngyilkosság jelenthet számára kiutat, ezért 1989. február 21-én, 89 évesen végzett magával San Diego-i otthonában. Halála egybeesett a rendszerváltás történelmi pillanatával, amikor a már szinte teljesen elfeledett polgári író ismét reflektorfénybe került Magyarországon: Márait a következő években elhalmozták posztumusz kitüntetésekkel, számos alkotását színpadra és filmre vitték, művei pedig több nyelven is megjelentek. Mindennek dacára mégis azt kell mondanunk, hogy Márai Sándor jelentőségének felismerése a mai napig várat magára.
rubicon.hu