http://aranylo.blogspot.com/

2011. december 28., szerda

ÚT egy egészséges hosszú élethez. Első rész.

Dr. Wallach egy igen népszerű orvos Amerikában, akit 1991-ben
Nobel-díjra jelöltek.
(Egy moszkvai előadás szövege lett felvéve, a fordító megőrizte az
előadó sajátos szóhasználatát.)
Nagyon olvasmányos és tanulságos!
Ne riadjon meg a szöveg hosszától !
Nagy örömömre szolgál, hogy találkozhattam Önökkel. Én egy farmon
nőttem fel, St. Louis nyugati részén. Az 50-es években elkezdtünk
marhákat tenyészteni. Ha ismerik a marhatenyésztést, bizonyára tudják, hogy a profithoz vezető egyetlen út: önállóan megtermelni a kukoricát, a szójababot és a szénát. A malomban megőrölték ezeket, és rengeteg vitamint és ásványt adtak hozzájuk, így készült a marhatáp. Hat hónap múlva a marhákat piacra lehetett vinni. Gondosan szelektáltuk őket, a legjobb egyedeket magunknak hagytuk.
Az az érdekes, hogy miután ennyire gondosan, saját kezűleg készítettük a marhatápot, képzeljék el, sosem szedtük semmilyen ásványt és vitamint. Pedig fiatalok voltunk, és legalább 100 évig akartunk élni fájdalom és betegség nélkül.
Ez nagyon izgatott engem, és egyszer megkérdeztem az apámtól: "Mondd apa, nekünk miért nem ugyanúgy csinálod az ennivalót, mint a teheneknek?" Apám nagyon bölcs gondolatot ajándékozott nekem, ő azt mondta: "Hallgass fiam, értékeld azt, hogy mindennap friss
élelmiszerhez jutsz a farmról! Remélem érted." Természetesen többet nem zaklattam őt, mert nem akartam, hogy ne kapjak ebédet, vagy vacsorát.
Később mezőgazdasági iskolába mentem, amelyet elvégezve tudományos fokozatot kaptam, és állattenyésztési, gabonatermesztési és földtani szakember lettem.
Ezután két évre elutaztam Afrikába. Ott teljesült a gyermekkori álmom,együtt dolgozhattam Maur Parkinsonnal. Sokan emlékeznek rá a könyvei miatt, nagy ember.
Két év múlva táviratot kaptam. A St. Louis-i állatkert állást ajánlott nekem. A Nemzeti Egészségügyi Intézet 78 millió dolláros támogatást nyújtott az állatkertnek, és szükségük volt egy állatorvosra, aki azállatkertben kimúlt állatokat boncolta volna.
Én beleegyeztem, odamentem dolgozni, de természetesen nem csak ebben az állatkertben kellett boncolnom az állatokat, hanem a brookwaldsi, chicagói, New York-i, Los Angeles-i és más állatkertekben is.
A környezetszennyezésre szuperérzékeny egyedeket kellett megfigyelnem,
mert a 60-as években még senki sem volt tisztában az ökológiai
problémákkal és katasztrófákkal. Szóval, a halál okainak feltárásához
17500 boncolást végeztem el, és a következő eredményre jutottam:
"Minden állat és ember, amely természetes halált hal, a tápanyag miatt halt meg".
A kémiai és biokémiai elemzések eredményei pontosan arra mutattak,
hogy a halál a helytelen táplálkozás eredményeként következik be, és
ez annyira meglepett engem, hogy visszatértem a marhák táplálásához
75 tudományos cikket írtam, 8 tankönyvet más szerzőkkel együtt és egy
könyvet önállóan. Ezt a könyvet 140 dollárért vásárolták
orvostanhallgatók. 1700 újságban közölték a cikkeimet, felléptem
tévéműsorokban és sok egyéb helyen.
De akkor, a 60-as években aránylag kevesen voltak, akiket érdekeltek volna a munkáim a táplálkozásról. Mit tehettem? Kénytelen voltam visszaülni az iskolapadba és orvosi képzettséget szerezni, ami tette, hogy használjam azt a tudást, amit még az állatorvosi egyetemen szereztem. Bármilyen meglepő, de működött. 15 évig dolgoztam Arizonában, ahol közönséges orvosi praxiso volt.
Ma szeretném megosztani Önökkel azokat az ismereteket és következtetéseket, amelyeket ez alatt a 10-12 év alatt gyűjtöttem. És ha csak a 10%-át jegyzik meg annak, amit itt hallani fognak, elég sok kellemetlenséget és szenvedést, meg egy csomó pénzt fognak megtakarítani és sok évvel meghosszabbítják az életüket. De ezeket az éveket nem kapják meg csak úgy, csak bizonyos
erőfeszítések árán.
Most a legfontosabbat szeretném elmondani.
 Az ember élettartamának
genetikai potenciálja 120-140 év.
Napjainkban mindössze öt olyan népcsoport van, amelyek képviselői
120-140 évig élnek. Ezek keleten, Tibetben és Nyugat-Kínában élnek.
Ezek a népcsoportok szerepeltek James Hilton "Az elveszett horizont"
című könyvében, amelyet még 1964-ben írt.
A könyv adatai szerint a legidősebb ember a kínai Li doktor volt, aki
Tibetben született. Amikor betöltötte a 150. életévét, a császári
kormánytól oklevelet kapott, amely bizonyította, hogy tényleg 150
éves, azaz 1677-ben született. Amikor betöltötte a 200. életévét, akkor egy másik oklevelet kapott. A dokumentumok azt bizonyítják, hogy 256 éves korában halt meg. Amikor 1933-ban meghalt, írtak róla New-York Times-ban és London Times-ban, ahol elég jó dokumentumokkal alátámasztották a leírtakat. Lehet, hogy mindössze 200 éves volt, nem 256 éves...
Kelet-Pakisztanban élt egy népcsoport, akik bogazoknak nevezték
magukat. Ők is híresek voltak a hosszú életükről, 120-140 évig éltek.
A volt Szovjetunióban grúzok, akik szeretik savanyú tejtermékeket (!), 120
évig élnek. Az örmények, abháziak, azerbajdzsániak nagyon jól tartják
magukat még 120-140 évesen is.
1973-ban, a National Geographic januári számában külön cikk jelent meg
azokról az emberekről, akik 100-nál több évet éltek. A cikk bőségesen
el volt látva illusztrációkkal, amelyekről annyira híres a lap. A sok
fénykép közül három nagyon megmaradt az emlékezetemben.
Az egyiken 136 éves nő volt. Nagyon jólmulatott, nem volt
 ágyhoz kötve egy szociális otthonban, ahol ráadásul
havonta 2000 dollárt kellene fizetnie az ellátásért.
136 évesenélvezte az életét!
A másik fényképen két házaspár volt, akik éppen a 100. és a 115.
házassági évfordulójukat ünnepelték.
A harmadik fényképen egy férfi volt, aki Örményország hegyvidékein
teát szüretelt, munka közben egy kis rádiót hallgatott. Az anyakönyvi
bejegyzések - születési dátuma, keresztelési dátuma, gyermekei
születési dátumai - szerint ő volt akkor a legöregebb ember a Földön.
A nyugati féltekén a hosszú életükről híres emberek az Andok
indiánjai, akik Ecuadorban, illetve Peru dél-keleti részén élnek. A
Titikaka-törzs legöregebb képviselői akár 120 évig is élnek.
Guinness Rekordok könyvében szereplő, virginiai lakos Margaret Pitch,
mint a legöregebb amerikai, 115 éves korban halt meg. Egy esés
következtében hunyt el. Ki találja ki, mitől halt meg? Így van, a
csontritkulástól. Ez a nő kalciumhiánytól halt meg. Nála nem volt
szívelégtelenség, rák vagy cukorbetegség, de három héttel az esés után
meghalt, mert a szervezetében nem volt elég kalcium. Érdekes, a lánya
azt közölte, hogy a halála előtt Margaret Pitch nagyon kedvelte az
édességet. Ez az ismert Pikebetegség, majd beszélünk róla.
Általában, ha nagyon hódolunk csokoládénak, és más édességnek,
az aztjelenti, hogy a szervezetünkben króm- és vanádiumhiány van.
A nigériai Baue törzs főnöke 126 évesen halt meg. Temetésén az egyik
felesége azzal dicsekedett, hogy a férjének halálakor az összes foga
megvolt, ami azt jelenti, hogy a belső szervei is kellőképpen ellátták
a funkcióikat.
Szíriában 1933. júliusában egy férfi 133 éves korában hunyt el. Nem
azért került a Guinness Rekordok könyvébe, mert 133 évet élt, és nem
azért, mert 80 éves koráig négyszer megnősült, hanem azért, mert 80
éves kora után még 9 gyermeket nemzett. Ha megszámoljuk, hogy minden
gyermek 9 hónapig az anya hasában fejlődik, legalább 1 évig szopik, és
még egy év van a gyermekek között, akkor kijön az, hogy ez az ember
100 éves kora után is apa lett. Ezért került bele a Rekordok könyvébe.
Úgyhogy ne búsuljanak uraim, van még remény!
Most pedig következzék egy kis tudomány:
Arizonában 1993. novemberében érdekes kísérletet végeztek.
Három fiatal pár három évig teljes elszigeteltségbe vonult.
Egészséges táplálékon éltek, amelyet saját maguknak
megtermesztették, tiszta levegőt szívtak, és tisztított vizet ittak.
Három év múltán a Kaliforniai egyetem gerontológusai megvizsgálták
őket. Minden adat, mint a vérvizsgálat eredménye, és egyéb élettanilag
fontos mutatók, belekerültek számítógépbe, amely a következő
prognózist számította ki: ha tovább is így élnek, akkor 165 évig
élhetnek. Ez ismét bizonyítja, hogy 120-140 éves életkor teljesen reális.
Napjainkban az amerikaiak átlagéletkora 75,5 év, az orvosoké pedig 58év. Ha igényt tartanak a statisztikai 20 évre, ne menjenek orvosnak.
Van két alapvető dolog, amihez ragaszkodnunk kell, ha hosszú életűek
közé akarunk sorolni magunkat. Ha 120-140 évig akarnak élni, akkor:
Először is, kerüljék a veszélyeket, például, ne lépjenek taposó aknára.
Kerülni kell tehát az értelmetlen és szükségtelen veszélyeket.
Ha orosz rulettet játszunk, dohányzunk, iszunk, csúcsforgalomban
rohangálunk az út közepén, akkor nem hiszem, hogy megéljük a 120.
életévünket. Ez humorosan hangzik, de képzeljék el, hogy évente
emberek ezrei halnak meg, mert hasonló hülyeségeket művelnek. Én azt szeretném, hogy lehetőség szerint védjék meg magukat. Ha van lehetőségük megelőzni valamilyen betegséget, különösen gyógyíthatatlan betegséget, akkor ezt a lehetőséget meg kell ragadni.
Másodszor, csak azt kell tenni, ami hasznos! Szükségünk van 90 táplálék-kiegészítőre, ebből 60 ásvány, 16 vitamin, 12 alapvető aminosav és 3 alapvető zsírsav. Összesen 90 kiegészítő a mindennapi étrendünkhöz, amelyek hiánya különböző betegségeket okozhat. Erről mostanában újságok cikkeznek, a rádióban, a tévében beszélnek róla.
Mindenki tud erről, mert az embereket érdekli az egészség, a hosszú
életkor, a táplálékkiegészítők, és az orvosok is állandóan erről
beszélnek nekünk. De nem azért, mert ezt követeli meg tőlük az orvosi
munkájuk. Azt ne gondolják, hogy az orvosok kérik az újságírókat, hogy
erről cikkezzenek! Nem, ez azért van, mert az ilyenfajta információ
növeli az újság eladhatóságát.
Ha ez nyomtatásba került, akkor biztos van benne valami. De
kötelességem elmondani Önöknek, miután 14500 állati és 3000 emberi
boncolást végeztem a világ különböző pontjain, és mindig egészséges
akartam lenni, egészséges gyermekeket, unokákat és dédunokákat akarok,
az én véleményem az, hogy ha nem fektetünk be magunknak vitaminokba és
ásványokba, akkor az orvosok jólétébe fektetünk be. Szilárdan hiszem,
hogy pont mi segítjük elő az orvosok jólétét (?).
első rész vége

Flower floating on water

Flower floating on water

aranyló mindennapi hasznos érdekességeket információkat megjelenítő blog

Space Art

KATT.IDE: Space Art

A bal kezünk negyedik gyűrűsujjától közvetlenül egy ér vezet a szívünkhöz.

Eljegyzési gyűrűk olcsóbban!
Mint minden legenda és monda mögött,
a hiedelmek mögött
is rejtõzik valós tartalom !
Miért éppen a bal kezünk negyedik ujja a gyűrűsujj? 
Ennek az az oka, hogy a bal kezünk negyedik ujjától közvetlenül egy ér vezet a szívünkhöz. Ha valakit a szívünkbe fogadunk és gyűrűt kapunk tőle, melyet a gyűrűsujjunkra húz fel, ezáltal még közelebb kerül a szívünkhöz.
Honfoglaláskori gazdag sírleleteinkben ősi belső-ázsiai nomád és jellegzetesen bizánci formákat találunk. A sírokból nagy számban kerültek elő gyűrűk is, amelyeknek anyaga főleg arany, ezüst, de akadt sok bronz, ritkábban sárgaréz. Ezek legnagobb része kezdetleges nyitott vagy zárt, sima karika, lemez, néha sodrott szál. Drága-féldrágakövekkel ékesítették az uralkodó és nemesek ékszereit. 
A szív a szeretetet, a szerelmet, a gyűrű az összetartozást jelképezi.
A SZÍV MERIDIÁNJA A MERIDIÁN ÚTJA:
Az embereknek is saját rezgés-spektruma van. Ezek az elektromágneses rezgések irányítják a szervezetben zajló biokémiai folyamatokat. Ha a szervezet károsodik, elveszíti energetikai egyensúlyát, megbetegszik. A sajátos rezgése-spektrum található meg a különbözõ ásványokban, drágakövekben, féldrágakövekben, aranyban, ezüstben rézben és valamennyi fémben. Mindezek hatással vannak ránk..

Honfoglaláskori gazdag sírleleteinkben ősi belső-ázsiai nomád és jellegzetesen bizánci formákat találunk. A sírokból nagy számban kerültek elő gyűrűk is, amelyeknek anyaga főleg arany, ezüst, de akadt sok bronz, ritkábban sárgaréz. Ezek legnagobb része kezdetleges nyitott vagy zárt, sima karika, lemez, néha sodrott szál. Drága-féldrágakövekkel ékesítették az uralkodó és nemesek ékszereit.

Hazánkban már a XI. században egy valószínűleg eredeti pecsétgyűrűt is ismerünk, amely Kálmán királyé volt.
Az okiratokat már a legrégibb időktől kezdve az aláírás mellett, pecséttel is hitelesítették. A pecsét az irat valódiságát, igazolta. Ismerjük az asszírok és egyiptomiak híressé vált pecsételő hengereit, ezek azonban nem mindig feleltek meg céljuknak, és ezért a pecsétlő joggalbírók igyekeztek egy előnyösebb és gyakorlatiasabb formát találni. Egyszerű, kis helyet elfoglaló, könnyen hordható és alkalmazható formát kerestek. Így jutottak el a gyűrűhöz, amelynél a fej felülete a pecsét bevésésére alkalmas.






ILLIK TUDNOM, MERT MAGYAR VAGYOK
MÁTYÁS SZABOLCS után
Tokaji aszú            Egri bikavér                Szódavíz (szikvíz)Fröccs                    Pálinka                         Unicum
Ásvány-, gyógy- és hévizein                 Rákóczi János            
Kugler Henrik      Gerbaud Emil       Dobos C. József         
Gundel Károly      Túró Rudi             Pemetefű cukorka      
Rigójancsi              Indiáner                Szaloncukor    Méz
Debreceni mézes  Tordai pogácsa          Grillázstorta
Halászlé (bajai, tiszai) Gulyás(leves)     Palócleves
Zacskós levespor     Hajdúsági torma    Szilvalekvár
Makói hagyma        Kibédi hagyma        Őrölt fűszerpaprika
Kajszibarack         Zentai sárgadinnye    Hevesi (Csányi) dinnye
Szabolcsi alma      Bogyiszlói paprika       Vecsési káposzta     
Szőlőfajtáink         Nagydobosi sütőtök    Milotai dió
Homoki szarvasgomba     Tarhonya        Kalács
Csigatészta            Lebbencstészta     Orosházi libamáj
Gyulai kolbász      Csabai kolbász     Pick téliszalámi
Herz téliszalámi    Slambuc7


Méz
A méz használata a magyarságnál a korai időkre tekint vissza, mivel azt már honfoglaló őseink is használták édesítésre és gyógyításra egyaránt. Az ország természeti adottságainak köszönhetően, több olyan fajtaméz állítható elő hazánkban, amit joggal sorolhatunk a hungarikumok közé. Az egyik ilyen fajtamézünk a medvehagymaméz, amit itthon jóformán nem is ismernek,
Németországban viszont igen keresett mézkülönlegességnek számít az enyhén
hagymaszagú, rendkívül kellemes ízű magyar mézfajta. Másik hungarikum
fajtamézünk a lassan kristályosodó selyemkóróméz (selyemfü-, selyemvirágméz), mely a mézek egyik legnemesebbike, mivel ennek van az egyik legkarakteresebb íze. Hazánkba a 20. század elején hozták be a selyemkórót (amit szőre miatt az ipar használt volna), azonban mára olyannyira elszaporodott, hogy sok helyen gyomnövényként kezelik. Tömeges az elterjedése például a Kiskunsági Nemzeti Parkban, ahol virágzása idején számos méhcsalád gyűjti a mézkülönlegességet, melyet az Európai Unió országaiban szinte még nem is ismernek. Kevesek előtt ismert, hogy az akácméz is hungarikumnak számít. Mint köztudott, az akác Észak-Amerikából került hazánkba, mely mára annyira elszaporodott, hogy egész erdőségeket alkot, nem úgy mint „szülőföldjén”, ahol szétszabdaltsága miatt nem is ismerik az akácmézet. A kárpát-medencei éghajlat és a talajviszonyok hatására az akác itt egy genetikai változáson ment keresztül (új tulajdonságokat szerzett), így az már különbözik az amerikaitól, ráadásul a magyar talajviszonyok között az akácméznek itt egy sajátos íze is van (a talaj ph-értéke kihatással van a mézek ízére). A Kárpát-medencében hazánkban vannak a legnagyobb összefüggő akácerdők, így régiónkban mi állítjuk elő a legtöbb akácmézet, mely méztermelésünk zömét adja. Nagy mennyiségben állít elő akácmézet Kína is, azonban ez minőségben és ízében jóval elmarad a magyar mögött.
Debreceni mézes
A mézes készítésének eljárása már régóta ismert a világ számos országában, azonban a Debrecenben készült mézeskalács, illetve vert mézes, különbözik a máshol készítettektől. A „cívis városban” több évszázados hagyománya van a mézes készítésének, ahol az ezt a mesterséget űzőknek még önálló céhük is volt (1713-tól). A vert mézes a régebbi, a nagyobb hagyományokkal rendelkező, aminek a tésztáját ún. verőfába teszik; megvárják,  amíg szilárdul egy kicsit, majd kiszedik belőle és kisütik. Az olykor több mint száz éves verőfákba művészi színvonalú díszítőelemek vannak faragva, amik természetesen a sütés után is jól láthatók a pozitív formán (a mézesen), ezért az így készült - különféle alakú - mézest már nem kell megfesteni. Ettől különbözik alapanyagában is a mézeskalács, melyek a szivárvány minden színében pompázó, virágmintákkal és kis tükörrel díszített sütemények, amelyek
szintén számos formát ölthetnek (huszár, szív stb.).
Tordai pogácsa A pogácsa olasz eredetű sütemény, mely a 14. század környékén jelent meg hazánkban. Aki járt már valaha Tordán, az bizony tudja, hogy miről híres
az erdélyi város. A település minden nevezetessége „P” betűvel kezdődik, ugyanis híres a városban a pogácsa, a pipa, a pecsenye és a (p)hasadék. Az itt készült pogácsa neve kissé megtévesztő, mivel az nem sós, hanem édes ízű, mert mézzel készül. Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben címűkönyvben a következőt olvashatjuk Tordáról: „Helyi különlegesség aA híres rozslisztből készült, sokáig elálló tordai pogácsát még disznóhúsból sütött tordai pecsenye. Ennél is nevezetesebb a tordai pogácsa, mely igen jóízű mézes kalács-sütemény és a távolabbi vidékek piaczain is keresett czikk." egy Mátyás királyról szóló népmese is megemlíti, aki a város piacán álruhában járva megkóstolta a helyi nevezetességet, s úgy megszerette, hogy Budára visszatérve azonnal Tordára küldte olasz szakácsát, hogy tanulja meg a tordai mézespogácsa készítését. Ha pedig Tordán járunk, akkor ne feledjük, hogy 1568-ban a világon elsőként itt iktatták törvénybe a vallásszabadságot, és itt található Erdély egyik legrégibb sóbányája is.
Grillázstorta
A grillázs nevezetű édességgel először 1795 környékén találkozhatunk egy Komáromban megjelent szakácskönyvben, bár akkor még kriliás-mk nevezték. Ezt követően már több helyen is említik, ami a honi cukorfogyasztás növekedésének köszönhetően egyre gyakrabban fordul elő, s „a paraszti cukorfogyasztás csúcsát” (HÍR, 2001) jelenti. Elmaradhatatlan „kellékévé” vált az esküvőknek, ahol többemletes és különböző formájú tortákat csodálhat meg a násznép. A cukros-diós grillázs melegen könnyen formázható, így csak a képzelet szabhat határt a formáknak (nádfedeles parasztház, teherautó, papucs stb.). A torta alapját egy grillázzsal dúsított piskóta adja, melyen a „koronát” a csodásán díszített (fehér vagy színes) grillázsszobrok adják.
Halászlé
A halból készített leves nem magyar sajátosság, mivel más országokban is vannak hasonló levesek (pl. Franciaország). Ami azonban mégis egyedülállóvá
teszi a magyar halászlevet, az részben a paprika, amitől szép piros lesz a színe és kellemesen csípős az íze. Két halászlevünk vált fogalommá az elmúlt évszázadok alatt (az 1800-as évek elején még kalászos lé-ként említik); az egyik a bajai halászlé, a másik pedig a tiszai halászlé. Számos különbség van közöttük, melyek a következők: Már a főzés megkezdése előtt is szembetűnő, hogy másféle bográcsot használnak: „befelé ívelő” (Duna mellett), illetve „kifelé hajló” szájút (Tisza mentén), amely a gurmanok szerint befolyásolja az étek ízét. A Duna mentén egy fázisban készítik el a levest (nem készítenek hozzá először alaplevet) és gyufatésztát is tesznek a levesbe, míg a tiszai halászlébe nem kerül  semmilyen tészta, és két részre bontják a főzést, mivel először „alaplevet főznek. passzíroznak, majd ebbe utólag főzik bele a halszeleteket.”
Gulyásleves
Puskás Öcsi mellett a másik olyan hungarikum a gulyásleves, amiről nyugodt szívvel ki lehet jelenteni, hogy valóban ismerik a világon. A kiejtés rendszerint nem felel meg az általunk használtnak, azonban megértjük a stb. szavakat is, melynek hallatára összefut az ember szájában gulasch, goulash a nyál, mégha a világ távoli szegletében is hallja e szót. A gulyást már 1804-ben megemlítették egy könyvben, amit „az utazó magyarok eledelének” írtak le, „mely a csordapásztoroktól ered” (1.). Dr. Ecsedi István - aki a debreceni Déri Múzeum igazgatója volt - könyvében a következőket írta az ételről:

Az biztos, hogy a ma is készített recept szerint legfeljebb az 1850-es évektől készíthetjük a gulyáslevest, mivel az Alföldön a krumpli csak akkortól terjedt el. Ma a gulyás szó egy levest takar (hajdanán egy pörköltféleséget értettek alatta), amibe számos zöldség (pl. hagyma, krumpli), galuska (vagy csipetke) és kizárólag marhahús kerül (korábban a gulyásos húst elsősorban birkából főzték). A gulyásnak mára számos változata ismert, úgymint székelygulyás (nincs köze Csaba királyfi népéhez, hanem egy budapesti vendéglős készítette el először 1846-ban Székely József író részére),
aratógulyás, babgulyás, hamisgulyás stb.
PALÓCLEVES

A leves eredete a „nagy palóchoz”, Mikszáth Kálmánhoz (1847-1910)
kötődik, akiről 1892-ben Gundel János tisztelete jeléül, egy szállodai szobát nevezett el az István Főherczeg Szállodában. A szoba felavatásakor egy kisebb ünnepséget rendeztek, mely alkalommal természetesen egy ünnepi menüsor is dukált a jeles naphoz. A levest, melyet Gundel alkotott meg, palóclevesnek nevezte el. Nem tudni miért, de néhány évre ezután eltűnt a leves az étterem étlapjáról, amit egyszer csak Gundel János fia, Károly készített el ismét, ami ekkor végleg elindult hódító útjára, s azóta sem hiányozhat egy magára valamit is adó étterem étlapjáról. Állítólag a nagy író a palóclevest friss foszlós kenyérrel szerette enni, ami után Vargabélest vagy buktát rendelt (Rádi Zsóka alapján). Az igazi palócleves titka a birkahús (ürühús), amit sokan sertéshússal próbálnak helyettesíteni, azonban az íze nem ugyanaz, ezért legalább egyszer érdemes az eredeti recept alapján birkahúsból is elkészíteni.
Sipka László egyik írásában olvashatjuk, hogy a "zacskós levesport is a  magyaroknak köszönheti Európa. Bevallom őszintén, ez így ebben a formában sohasem fordult meg a fejemben, pedig az köztudott, hogy őseink bőr zacskókban szárított húsport (a megfőzött, sós húst tűzön kiszárították, majd porrá zúzták) is rendszeresen vittek magukkal, amikor otthonukat elhagyták (például hadjáratok idején). Kiszely István pedig több könyvében is leírta már, hogy hogyan készült ebből a húsporból a leves: a vízzel teli edénybe
felforrósított követ dobtak, melybe beletették a húsport. Ha az ember átgondolja e folyamatot, akkor semmi kétsége sincs afelől, hogy Sipka Lászlónak igaza van, és őseink valóban a „zacskós levespor” első használói voltak Európában.

Szilvalekvár
Több évszázados múltra tekint vissza a szatmár-beregi tájegységen a szilvalekvár készítése, mely fontos külkereskedelmi terméke a vidéknek. Talán
leggyakrabban „szatmári szilvalekvár”-nak nevezik, azonban igen gyakran lehet találkozni a „beregi” vagy a „tarpai szilvalekvár” megnevezéssel is, attól
függően, hogy hol készítették. Valójában nincs köztük lényeges különbség, ugyanolyan finom és kedvező élettani hatású (magas vastartalmú, emésztést
segítő stb.) mindegyik. A különféle népi receptek háromféle szilvát említenek, melyekből jó lekvárt lehet készíteni. Az egyik a vadontermő, rendkívül édes és zamatos „nemtudom szilva” (melyet a kukacok valami ok folytán elkerülnek), a
másik a magvaváló besztercei (a középkor végén jelent meg a vidéken), a harmadik pedig a nem magvaváló penyigei szilva, melyből állítólag a legzamatosabb lekvárok készülnek. A vidék szilvalekvárjainak jellemzője, hogy csupán szilvát tartalmaznak, cukor, tartósítószer, aroma és mindenféle titkos, egyszerű földi halandó számára érthetetlen betűk és számok felhasználása nélkül. Joggal merül fel az emberben a kérdés, mi lehet annak az oka, hogy a szilvalekvár nem romlik meg. Öt egység gondosan válogatott gyümölcsből mindössze egy egységnyi lekvár lesz, ami a benne lévő magas cukortartalom miatt akár évekig is eltartható. Az igazi szilvalekvárban még a kanál is megáll, olyan sűrűre főzik. A szilvalekvár főzése nagy rézüstökben (időnként  hőmérséklet mellett történik, sokszor több mint tíz órán keresztül. Fontos a kis tűz és a cibere (félig főtt szilvalekvár) állandó kevergetése, mivel a szilva nagy cukortartalma miatt a cukor karamellizálódna. A hosszú és fárasztó munka gyümölcsét ún. szilkékbe (kis cserépedényke) teszik, amire madzaggal lekötött vászondarabot tesznek, hogy aztán a későbbiekben a kamrák polcairól levéve finom töltelékké váljanak majd a buktákban, a gombócokban és a derelyékben.
 Makói hagyma  
egyre több hagymát kellett szállítaniuk. A termesztésnek újabb lendületet a Bécs-Budapest-Temesvár A makói hagyma kiválóságát a helyi emberek hozzáértésén és szorgalmán túl, a területen uralkodó száraz, hosszú nyárnak és a jó talajnak köszönheti. A hagyma szülőhazája Ázsiában (Irán, Afganisztán) található, ahonnan a törökök közvetítésével került a városba és környékére, amit a helyiek jó érzékkel kezdtek el termeszteni. Számos körülmény segítette a hagymatermesztés  meghonosodását, melyek közül a legjelentősebbek a következők: az 1821-es árvíz alkalmával több millió szőlőtőkét kellett kivágni, így újabb területeket lehetett a hagymatermesztésbe bevonni. Említésre méltó a 19. században Szirbik Miklós református lelkész szerepe, aki szorgalmazta a vidék hagymatermesztését. Az olasz-osztrák háború szintén jótékony hatással volt a termesztésre, mivel az olaszok nem tudtak hagymát szállítani külföldre, így a makói fuvarosoknak (a cserések vagy tergovácok) (1858), majd az Arad-csanádi vasútvonal megépítése (1882) jelentette. 1888-ban a Brüsszeli Világkiállításon még díjjal is jutalmazták a makói hagymát, ami még tovább növelte külföldi elismertségét. A több évszázados hagymatermesztés számos helyi fejlesztésű munkaeszközt hívott életre, melyek mind a termesztés nélkülözhetetlen kellékeivé váltak. (Különféle kapák, melyeknek helyi elnevezései vannak: fecske, csuszujka, dikkelő stb.) A mindenki által megtapasztalt kellemes ízén kívül a makói hagymának kiemelkedő a szárazanyag-tartalma, mely eléri a 16%-ot (más hagymafélénél ez 10% alatti), melynek köszönhetően sokáig eltartható. Számos vitamint (pl. C-vitamin) és ásványianyagot (pl. peptid, pektin) is nagy mennyiségben tartalmaz, ami tovább növeli értékét; termelésének pedig egyedülálló sajátossága a kétéves termelési
mód. A hagymatermesztés állandóan magas színvonaláról a Makói Hagymakísérleti
Telep szakemberei gondoskodnak.
Kibédi hagyma

Kibéd Székelyföldön található, nem messze Szovátától, a Kis-Küküllő mentén. Az 1850-es évek környékén a település még Marosszék legnagyobb
községe volt a maga 2500 lakosával, ahol már abban az időben is jelentős volt a gyümölcstermesztés. Az Erdélybe látogatók ha Székelyföld felé mennek, akkor
Erdőszentgyörgyöt elhagyva érdekes vöröshagyma-füzérekre figyelhetnek fel Kibéden áthaladva, amit először 1499-ben említettek az oklevelek. Az árusok az
utak mentén árulják hagymájukat (a környező néhány faluban szintén), amik speciális módon egymásba kötve, hagymafüzérként várják vásárlóikat. Aki kóstolta már a kibédi hagymát, az tudja, hogy alig akad párja, akár főzi, akár nyersen eszi az ember, mivel rendkívül zamatos és kellemes az íze. A református település közigazgatásilag Makfalvához tartozik, melyről mindegyik Erdélyről szóló útikönyv megemlíti, hogy a hagymatermesztés központja, ahol még nem is olyan rég 30 hektáron termesztették a hagymát, ami olyan értékes volt, hogy állítólag katonákkal őriztették.
 Kibédi hagymafűzér
Fűszerpaprika

Az újvilág meghódításával jutott el Európába a fűszerpaprika, melyet azelőtt nem ismert a kontinentális konyha. Kezdetben ezt is, akárcsak a krumplit, virága miatt tartották, majd gyógyhatásáért, s csak a későbbiekben
ismerték meg az ételekre kifejtett Jótékony hatását”. Pontosan azt megmondani, hogy mikor jelent meg hazánkban a „törökbors”, igen nehéz, azonban a 16.
század tűnik a legbizonyosabbnak. Magyarországon két nagy termőterülete alakult ki: az egyik Szeged környéke, a másik pedig Kalocsa környéke. Mindkét területen bőséges a napsütéses órák száma, megfelelőek a talaj- és csapadékviszonyok, ami a több évszázados tudással karöltve egy olyan zamatos
paprikaőrleményt eredményez, ami világszerte nagy népszerűségnek örvend a gurmanok körében. A szegedi paprikát, mint „márkanevet”, a vidék jellegzetes termékét 1748-ban említik először, mely ezután indult el világhódító útjára, s már a 19. század végefelé hazalátogatott szülőanyjához, hisz Amerikába is exportáltak belőle. Számos tudományos eredmény is köthető a magyarokhoz és a
pirospaprikához, a „magyar borshoz”. Az egyik az viszonylag szélesebb körben közismert: Szent-Györgyi Albert volt az, aki részben a C-vitaminnal kapcsolatos kutatásaiért kapott Nobel-díjat 1937-ben. (A neki szükséges C-vitamint a szegedi paprikából volt a legegyszerűbb kivonni.) A másik Zechmeieter László és Cholnoky László nevéhez köthető, akik 1931-ben a paprika festőanyagát, a kapszantint fedezték fel. A harmadik világsiker Kalocsához kapcsolódik, ahol
tudományos keretek közt 1917-ben nyílt lehetőség a „piros arany” termesztésére, amikor megnyitották a Kalocsai Paprikakísérleti és Vegyvizsgáló Állomást (A világ első ilyen irányú intézete volt!), melynek első nemzetközi elismerést kiváltó eredménye Horváth Ferenc és Obermayer Ernő nevéhez köthető, akik itt nemesítették ki az első csípősségmentes paprikát.